„Nyolc évesen azt mondtam az edzőmnek, hogy világbajnok szeretnék lenni”

Mórádi Zsolt az Exatlon Hungary után meglepődött, mennyire megszerették az emberek. A tízszeres kick-box világbajnok most a Sport365-nek adott exkluzív interjút. Első rész.

„Nyolc évesen azt mondtam az edzőmnek, hogy világbajnok szeretnék lenni"

Exkluzív interjú Mórádi Zsolttal, aki sokkal több, mint egy Exatlon versenyző.

A beszélgetés elején arról mesélt, hogyan jött számára a küzdősport iránti szerelem.

„8 éves koromban volt az első éles kapcsolatom a küzdősportokkal. Általános iskolás voltam, amikor a szüleim úgy gondolták, hogy mivel nem nagyon tudtak kordában tartani, ezért muszáj lesz levezetnem az energiáimat. Beírattak egy sporttagozatos osztályba, ahol, ha hiszitek, ha nem, először a röplabda volt az én sportom, hiszen Csepelen ez volt a legkézenfekvőbb.”

Először a röplabda volt Mórádi Zsolt sportja. Fotó: Mórádi Zsolt

Viszont egy év után megszűnt a röplabda az iskolájában, így kénytelen volt egy másik sportot keresni, hogy az osztályában maradhasson. Ekkor jött a kick-box.

„Édesapámnak volt egy ismerőse, egy későbbi kick-box versenyzőtársam. Ő vitt le a csepeli edzőterembe, ahova a mai napig rendszeresen járok. 22 éve ugyanott öltözöm. Ahogy beléptem a tornaterembe, és megéreztem az atmoszféráját a küzdősportnak, átjárta a tisztelet a tornatermet, még ha egy sima iskola terme is volt. Több száz ilyen van az országban, mégis számomra az teljesen más volt. A mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem.

Mórádi Zsolt tehát itt határozta el, hogy melyik sportágat szeretné űzni. Majd arról mesélt, hogy kissrácként, edzés közben kinek a helyébe képzelte magát.

"A 90-es években gyakorlatilag óriási népszerűségnek örvendtek ezek a küzdősportos filmek. Az összes ilyet láttam, és imádtam is őket. 1996-ban kezdtem el az élsportot, addig aktívan néztem ezeket, utána is néztem, de azért szakmai szemmel mindenki tudja, hogy ez nem a teljes valóság. Az én időmben talán a legnépszerűbb Jean-Claude Van Damme volt, mindenki ő akart lenni. Sőt, a legjobb barátomat, akivel a kezdetektől fogva együtt sportolok, kis Van Damme-nak hívták."

Mindenki Van Damme szeretett volna lenni. Fotó: Fotó: Mórádi Zsolt

A sportolók élete egyáltalán nem könnyű, rengeteg időt, és energiát áldoznak fel azért, hogy elérjék céljaikat. Mórádi Zsolt sem volt ezzel másképp, akinek az iskola és a sport mellett nem sok ideje jutott másra. Vajon egy sikeres élsportolónak van hiányérzete a gyerekkorát illetően?

„Nagyon kemény éveim voltak, főleg, hogy Csepelen jártam iskolába, ott is laktam, majd ahogy odafelvételiztem középiskolába, ki is költöztünk Budapesten kívülre. Onnantól fogva én másnak sem éltem szinte, csak az iskolának és az edzésnek. Nagyon sok mindenből kimaradtam, de egy pillanatig nem bánom, mert nekem rengeteget adott a sport. Olyan helyekre jutottam el, hogy szerencsésnek mondhatom magam, hiszen bejártam az egész világot, és megannyi tapasztalattal gazdagottam. Igen, óriási áldozat volt, de megérte.”

Nagyon nehéz számára csak néhány pillanatot kiemelni a karrierjéből. Fotó: Mórádi Zsolt

Rengeteg meghatározó élmény volt a karrierjében, nagyon nehéz volt ezek közül néhányat kiemelnie. 2005-ben Szegeden volt a világbajnokság, amikor debütált a felnőtt válogatottban, ekkor még mindössze 17 éves volt csak, és máris egy bronzérmet szerzett. Majd rá két évre, már világbajnok lett, attól kezdve folyamatosan megvédte címét visszavonulásáig, 2017-ig.

„Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy Budapesten tudtam lezárni a karrieremet, egy világszínvonalú, teltházas csarnokban. Borsódzik a hátam, ha visszagondolok arra, hogy magyar közönség előtt küzdhettem. Milyen kár, hogy az Exatlon később jött, mert ez a népszerűség, amit hozott a tévében való szereplés, milyen jól jött volna akkor ez a kick-box sportágnak! Megmutathattam volna ennek a rengeteg embernek, hogy miért is dolgoztam éveken keresztül!”

Fotó: Mórádi Zsolt

2003-ban volt egy súlyos balesete, ami majdnem sokba került számára. Csúszdás balesete volt, darabokra tört az egyik nyakicsigolyája. Erre a napra tisztán emlékszik, júniusban volt, péntek 13-án, ezért tetováltatta magára a 13-as számot. Azóta ez a szerencseszáma. Mindez javában meghatározta a sportkarrierjét és az életét is egyben. Sokan nem biztos, hogy folytatták volna, de az akkor 14 éves sportoló azonban még erősebben tért vissza.

„Őszintén, az orvosok sem azt ajánlották, hogy menjek vissza és küzdjek tovább. A biciklizést és a futást javasolták számomra, ahol nincs kontakt. Ha visszagondolok a karrierem elejére, tisztán emlékszem arra a pillanatra is, amikor az edzőmmel kezet fogtam. Körülbelül 8 éves lehettem, és megkérdezte, hogy mit szeretnék elérni ebben a sportágban. Azt mondtam, hogy fekete öves mester szeretnék lenni és világbajnok. Onnantól kezdve ez mindig a fejemben volt, és a sérülésemkor előjött bennem. Ezért készültem eddig, és ez a sérülés is csak erősebbé tehet. Az ember életében az egyik legfontosabb, hogy meg tudja határozni magának a céljait. A sérülésem után egy évvel megnyertem a korosztályos világbajnokságot.”

Már gyerekként tudta, hogy mit szeretne elérni. Fotó: Mórádi Zsolt

Úgy fogalmazott, hogy valóban fejben dőlnek el a dolgok, de ha nem dolgoznak érte fizikailag, akkor nem sikerülhet. Június 13-án volt a baleset, rá 10 napra megműtötték, ő augusztusban nyakmerevítőben lement az edzőtáborba, még ha edzeni nem is tudott, de nézni a többieket igen. Edzésként, napi kétszer lenyomott körülbelül 200 fekvőtámaszt. Nem szeretett volna lemaradni a többiektől, mert megvolt a célja.

Majd arra tértünk ki a beszélgetésben, hogy melyik volt pályafutása legnehezebb mérkőzése.

„2009 talán a legnehezebb világbajnokságom volt. 2007-ben megnyertem az első vb-címem, majd két évre rá címvédőként kellett bizonyítanom, ami azért teljesen más. Úgy odamenni, hogy mindenkinek rám fáj a foga, rám készülnek két éven keresztül, na az nagyon nehéz. Akkor a legjobbaknak feltűnt hirtelen, hogy van itt egy kis feltörekvő csikó, akiből még lehet valaki, le kellene törni a szarvát. Ekkor a két-három legerősebb versenyző a környező súlycsoportokból abban indult, amiben én. Eljutottam az elődöntőbe, ahol az ír Robbie McMenamyvel küzdöttem meg, aki a későbbi években is hatalmas riválisom volt. A második menet végén öt ponttal vezetett ellenem, amit úgy képzeljetek el, mintha a fociban a 65. perc környékén 3 gólos hátrányban lennél. Fejben ekkor kellett nagyon összeszednem magam. Amikor azon kezdtem el gondolkodni, hogy veszíthetek, akkor megálljt parancsoltam ennek a gondolatnak, és a harmadik menetre úgy mentem ki, hogy nincs veszítenivalóm. Hosszabbításra hoztam a meccset, és végül négy ponttal nyertem meg az összecsapást. Ezt követően végül megvédtem a világbajnoki címemet is.”

A versenyeken fejben nagyon összeszedettnek kell lenni. Fotó: Mórádi Zsolt

Majd arra is kitértünk, hogy az egész pályafutását tekintve végül hogy érzi, megkapta-e a méltó elismerést, figyelmet így tízszeres világbajnokként.

„Maradéktalanul. Minden sportágban jellemző, de a küzdősportban még inkább, hogy a pályán megharcolunk egymás ellen, de azon kívül lehet, hogy nagyon jó barátok vagyunk. Az ellenfeleimnek mindig megadtam a tiszteletet, és 99 százalékban ezt meg is kaptam tőlük is. Nálunk alap volt, hogy tiszteljük a másikat. A csapattársaimtól szintén megkaptam ezeket, hiszen rengeteget voltunk együtt, és volt egy olyan aranygenerációnk, hogy megszámolni is nehéz, hány világbajnoki címet nyertünk. Ami nagyban köszönhető volt annak, hogy egy erős magot alkottunk, és remek edzőnk volt Király István személyében. A szurkolókkal persze egy kicsit más a helyzet, mint ahogy említettem, itthon nem örvend akkora népszerűségnek a kick-box. Viszont a küzdősport berkeiben, nemzetközileg is rengeteg elismerést kaptam. Már-már bálványoztak, tehát abban a tekintetben, ami benne volt ebben a sportágban, azt teljesen megkaptam. Nyilván ez nem olyan mértékű, mint egy olimpiai sportágnál, de felnőtt fejjel nézve azt amit kaptam, sose gondoltam volna fiatalon.”

Maradéktalanul elégedett az elismeréssel és figyelemmel, amit kap. Fotó: Mórádi Zsolt

Szombaton jelentkezünk az interjú 2. részével, amiben Mórádi Zsolt beszélt többek között arról is, hogy miért vállalta el az Exatlont.

Borítókép: Mórádi Zsolt